Kedves Mester! Nem mondtad meg, hogy mi a cselekvés, mi a dráma, a drámaírás. Végszóként a véletleneket idézted, a tízezreket, amit az Egy szerelem három éjszakája című előadásban láttunk és föléreztünk – de megfejelve – mondván, hogy százezer véletlenek kellenének ma ahhoz, hogy megszülessen a magyar színház világában a nagy mű, amire mindannyian, szerzők, játszók és a közönség várunk, életesélyeinket latolgatván. Amikor a Magyar Kultúra Napján a debreceni publikum előtt beszélgettünk, halottaid elevenebbnek mutatták magukat, mint korunk moráltól, ideáloktól, pátosztól mentes hősei. Terveztem, hogy szóba hozom Weöres Sándor drámai életművét, hogy legyen gyermek meg humor is ebben a kényszeresen koravén, halálra szánt világban; egy jövőidős kis Isten, ezüstszín-papíros betlehemi csillaggal a kezében. De ez a Hozzád s hozzánk méltó összeolvasás nem történt meg. Nem is ült le közénk, de hogy Magad gyermekké lettél azon az estén, az bizonyos! Szégyellted kopottas ruhádat, mikor a mindannyiunk által szeretett Csokonai Színházban kiemelkedtél a bordószín páholyszékből, fogadván a közönség tapsát a díszbemutatón. Mit mondjak? Ritka és kegyelemmel teljes volt a pillanat; egy eleven szerzővel együtt ülni a cethal gyomrában, mikor ötven év előtti indulatok horgadnak föl a maiak játéka nyomán születésem idejéből. Egy ötvenéves tacskó kérdez általam, a ruszki űrhajóban elpusztult Lajka kutya. És a Te huszonhárom éves korodra gondolok 1941-ben, mikor tanulmányodat fogalmaztad nemzeti színjátszásról, a drámai magyarságról, a nagy háború árnyékában. Dialogizálsz önmagaddal és kamaszos fölénnyel megintesz most is: „Értsd meg, a dráma nem tanácsot ád, mint férfi a férfinek a filozófiában, hanem egy gyermekkori élményt, utólag a felnőtteknek.” Itt ülünk a válságoknak kellős közepette legyünk hát ismét gyermekek, mert Adyval szólván, ma sincs annál nagyobb bizonyosság. Nem tudom, hogy Te kibeszélted-e már magad, de azt tudom, hogy mi hetventől lefelé még nem. Gyertyával kormozzuk az üveget, hogy lássuk a napfogyatkozást és a falusi öregekkel együtt vicceljük az új meg új mechanizmust. A hatvanas évek elején, az ’56 után dacból született gyermekek Gagarint és Tyereskovát kaptunk a rendszertől, a műanyag játékbabát, mint életre indító példaképet. Szerintem ez Nálad nem volt bekalkulálva. Máig nemzetben és nyelvben élsz, mint Vörösmarty, Katona és Madách, utált nemzeti romantikusként. Mit segíthet most a színház, a drámaírás abban, hogy leüljünk végre megbeszélni közös dolgainkat? És milyen nyelven? Kosztolányit idézed, aki csak azért könyörög Thália főpapjaihoz és ministránsaihoz, hogy „a színház legyen kórház, ahol meggyógyul a sínylődő nyelv, ne pedig a fertőzet új telepe és betegágya”. Egy újkori nyelvújítás, mint az a reformkori is volt – tudjuk – hosszú és összetett folyamat, mint ahogy a benső műfaji fejlődések is általában lappangók, lassúak, szívósak szoktak lenni, ugrások nélkül. Nemrégiben egy neves fiatal drámaírónk és egy nagyhatású kritikusunk az újság hasábjain egymást erősítve kárhoztatták a magyar színházat, hogy lusta volt kihasználni az elmúlt húsz évet, és a kényszeresen gyors és biztos alap nélküli társadalmi átalakítással nem futván együtt, lemaradt a nyugati mintáktól a formai versenyfutásban és nem fogalmazta újra önmagát, mint államilag finanszírozandó értékhordozó társadalmi intézményt. Hathatósan megint Te válaszolsz: a műfaji fejlődés annál keményebb, mint azok „az eredményes fejlődésnek” nevezett műfajtalanságok, melyekre a színház is könnyűszerrel kiruccanhatott, ha idegen szempontok kedvéért, természetétől idegen formákba szakította át, különben organikus erőit. Majd a magyar drámai alkatra utalva: „Egy öreg diófa új évgyűrűje kevésbé feltűnő eredmény, mintha deszkát hasíttat magából…És mégis, a magyar színháznak ezek az öntörvényű, bensőbb és élő eredményei, nemcsak hogy kétségtelenül feltűnőek, hanem a műfaj legnemesebb változatát mutatják. Mert amire szükségünk volna: … a teljes emberségre nem egy dráma, nem is egyetlen drámai irány a hivatott nevelő, hanem maga a színház (teljes intézményrendszerével – Sz. Zs.) egy remélhetőleg teljes műsorrenddel. Egy olyan színház, mely az idők és nemzetek feletti irodalom művelésével fogékonnyá teszi közönségét, tagjává, rangos beavatottjává a hazátlan és időtlen szellemi együttműködésben. A dráma válságát színpadi trükkökkel megoldani épp oly kevéssé lehet, mint ahogy a hitben nem hozhat különösebb elmélyülést a ceremóniáknak közeledése a zenés-látványos összremekmű felé.” Itt tartottam újraolvasásodban, amikor a Nemzeti Színház új igazgatója a televízión keresztül azt a javaslatot tette, hogy a Csongor és Tünde, a Bánk bán, valamint az Az ember tragédiája mellé – nemzeti klasszikusként – ideje lenne fölvenni a Kacsoh-féle János vitézt, meg a Csárdáskirálynőt, nemzettudatunkat erősítendő. A miértre a Deszka fesztivál idején választ kaphatunk tőle magától, s talán ennek kapcsán szó kerül majd arról is, hogy fentebb idézett gondolataidra fogékony-e még a mai közönség? Elbírja, netán igényli is a megváltó komoly gondolatokat, melyek inkább a tragédia nyelvén szoktak megszólalni? Vagy a magyarok, mint közösség és közönség „gyermekiesebben viselkednek, mintsem azt ítélőképességük állása megengedhetné; egy olyan közösség magatartását mutatja, mely ahelyett, hogy az ifjakat férfiakká nevelné, saját viselkedését az ifjakéhoz idomítja?” Mindenesetre Veled szólván – amíg ez kiderül – mondhatjuk, hogy itt Debrecenben szükségünk van a pátoszra, mert a piedesztálra állított köznapi karrieristák kultuszával (lásd még a médiákat is) kihal a lélekből a heroizmus vágya, a teremtő egyéniség becsülete. „Ha a szórakozás a cél: ezer ember szórakoztatásának mindig egyszerűbb a receptje, mint három emberének.” De ne kárhoztassuk a mai színházat! „Bizonyos időkben egy drámai hős még lehet heroikus, de maga a színház soha. Viszont ha csupán gyűjtőmedence; könnyen kerülhet bele szemét és akkor már senki sem dob belé aranyat. Mindig lefelé nivellálódik.” Ránk fér tehát a katasztrófa, a szó eredeti görög jelentésében, – hogy le ne zuhanjunk – a megfordulásban, a valóság felé fordulásban, mert jól mondod: „A veszély, a morál és a szellem élményét kell megadnunk a társadalomnak – éppen a drámai műfajon keresztül”. Kedves Mester! Itt be is fejezem, mert ez a magyar színház kezdeteitől folytatott vita egy ilyen rövid levélben nem tárgyalható meg, de úgy tudom, hogy a Deszka Fesztivál idején a Csokonai Színház képviseletében állandó beszélgetőtársunk leszel, folytathatjuk tehát élőben is a diskurzust. Addig is, – ezt mondhatom közönségünk nevében is – minden jót kívánok!