Az árulás valószínűleg egyidős az emberiséggel, de a történelem mindig új formában jeleníti meg az egyes korok besúgóit, spiclijeit, tégláit, feljelentőit, rendőrkémeit, vamzereit, beépített ügynökeit. Két dolog közös bennük – az önérdek és a bizalommal való visszaélés. Az áldozat szempontjából szinte mindegy, hogy anyagi haszon vagy valamilyen fenyegetettség áll a besúgás hátterében, de érzelmileg nem közömbös, hogy a bizalomnak milyen szintjén történik az árulás. Barátok, házastársak, szeretők, rokonok fordíthatók szembe egymással, szülők és gyerekek, mesterek és tanítványok árulják be egymást. Gyakran erős, tiszta jellemű embereket vetkőztethet ki önmagukból a kényszer.

A rendszerváltás utáni magyar társadalom egyik megoldatlan morális és politikai adóssága a III/III-as ügyosztály dokumentumainak ellentmondásos és hiányos tisztázása. A felelősségrevonás és a megtisztulás elmaradása.

De a Júdás nem egy ügynökdarab. Nem a kérdés aktuálpolitikai vagy történelmi - morális részleteiről szól, hanem magáról az árulásról. A szembesülésről. A kialakult helyzetek megoldhatatlanságáról. Az áldozatok és a tettesek közötti párbeszéd nehézségeiről. A gyónás, a felmentés, a megbocsájtás képtelenségéről.

A dráma három kort kapcsol össze. Ugyanazokat a szereplőket más környezetbe és történelmi időbe helyezi. Ezáltal különleges dramaturgiai ívet húz az ítélkezés, a megértés és a bűnbakkeresés különböző szintjei között. Nem tisztáz, hanem szembeállít: szégyent, indulatot, szeretetet, csalódást. Célja, hogy a családi legendáriumok és levéltári kartotékok mélyére süllyedő politikai kérdést kiemelje 20. századi kelet-európai kontextusából, és általános emberi problémaként, árulásként mutassa be. Tragédiákat rejtő, de katarzis nélküli emberi helyzetként.