Január 14-én és 15-én látható színházunkban a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház vendégjátéka, a Béres Márta One-Girl Show. A szólóelőadás a vajdasági színésznő életének mozaikképeit tárja elénk, miközben észrevétlenül mi magunk is elindulunk az önvizsgálat útját. Béres Mártával a határátlépés szükségességéről, a lámpalázról és az élveboncolásról beszélgettünk.
Honnan jött az ötlet, hogy a saját élményeidből csináljatok monodrámát? Nem volt ijesztő feladat?
Az alapötlet valójában útközben jött létre, az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy szeretnék egy előadást, amiben egyedül vagyok a színpadon, a monodráma klasszikus formája viszont nem érdekelt. Aztán elkezdtünk gondolkodni Urbán Andrással, és eljutottunk oda, hogy talán az lenne a legbátrabb dolog, ha alapanyagul az én életemet vennénk. Nem azért, mert különlegesebb vagy érdekesebb, mint más emberé, hanem azért, mert így tudnék a legőszintébben megszólalni.
Mennyire adott neked szabad kezet Urbán András?
Ez kettőnk műve voltaképpen, hiszen szó szerint én voltam a nyersanyag. Urbán András úgy kezdett el dolgozni az életem anyagán, ahogyan egy szobrászművész a márványon, ő öntötte formába az ötleteket. Amikor csináltuk az előadást, nekem volt egy borzalmasan gyerkes, kezdő színészre jellemző ambícióm is, hogy bebizonyítsam magamnak: nincsenek határaim. Úgyhogy valójában ebben az előadásban minden a határátlépés igényével jött létre.
És sikerült lebontani a korlátokat?
A bemutatóval szakmailag és magánemberként is más időszámítás kezdődött számomra. Amikor nyolc évvel ezelőtt először lement az előadás, nem volt egyértelmű a siker, úgy éreztem, hogy nem történt meg köztem és a nézők között az, amit annyira szerettem volna, és a reakciók is nagyon megosztók voltak. Most viszont már közel a 85. előadásnál tartok, rengeteget lejátszottam szerbül és magyarul is, és egyszer csak kezdtem nem félni a néző tekintetétől, illetve attól, hogy szembesüljek önmagammal, bár ez a mai napig nagyon nagy meccs nekem.
Másképpen szólal meg a történet szerbül, mint magyarul?
Magában a történetben nincs különbség, hiszen van egy stabil szerkezete, de például azt a jelenetet, amiben apámmal beszélgetek, soha nem találom ki előre. Mindig azt kezdem el mesélni neki, amit abban a pillanatban legszívesebben megoszatnék vele. De ha a nyelvi különbségeket nézzük, akkor talán a közönség temperamentumában térnek el ezek az előadások, és ez azért is fontos, mert a nézők nagyon erősen kihatnak a jelenetekre. A szerbek sokkal harsányabbak, interkatívabbak, hangot adnak tetszésüknek és nem tetszésüknek, és sokszor szívesen részt is vesznek az előadásban, akár fel is jönnek a színpadra. Magyar közönségnél ilyen eset még nem volt. Az viszont nagyon fontos, hogy soha nincs negyedik fal. Kicsit olyan ez, mint amikor az állatkertben nézzük az állatot, akinek közönség előtt kell ennie, szükségét végeznie, párzania, és ebből a borzasztóan kiszolgáltatott helyzetből nem tud elmenekülni. Ebből kifolyólag nagyon érzékenyen regálok a nézőkre, és többnyire el is tudom mondani, hogy kik ültek aznap este az előadáson.
Mennyire tudod megszokni ezt a fajta színházi önvallomást? Máshogy indulsz neki ma egy előadásnak, mint hét évvel ezelőtt?
Ebbe képtelenség belekényelmesedni. Azt mondtam, hogyha egyszer lejátszok úgy egy előadást, hogy közben nem azt érzem, hogy azonnal meghalok a lámpaláztól, akkor le is teszem az egészet. Itt minden alkalommal el kell döntenem, hogy felboncolom-e magamat az emberek előtt – ezt nem lehet megszokni.
Van az előadásban olyan jelenet, ami nem a kiszolgáltatottság érzetét erősíti, hanem felszabadít?
Persze, ha nem érezném ezt a felszabadultságot, akkor az egész puszta mazochizmus lenne. Ugyanakkor már reggel érzem a nyomását annak, ha este ezt az előadást kell játszanom, pedig nincs is ennek ekkora jelentősége, hiszen vagy tetszik vagy nem. Mégis, az én szemszögemből olyan mértékig kitárulkozó, hogy sokszor megfordult már a fejemben, nem kellene többet játszani, de aztán minden alkalommal olyan boldogságot hoz magával, hogy egyszerűen nem tudom elengedni. És látom, hogy a nézőknek tudok vele adni, hiszen egy idő után mindenkinél beindul egyfajta önvizsgálat, és már nem az lesz a fontos, hogy az én életemben mi történt, hanem hogy az övékben hogyan is van mindez.
Dézsi Fruzsina
fotók: Molnár Edvárd |
Napi műsor
A Deszka Fesztivál szervezője a debreceni Csokonai Színház.
A XV. Deszka Fesztivál hivatalos honlapját a
https://csokonaiszinhaz.hu/fesztivalok/xv-deszka-fesztival/
címen éri el.
Ezen az oldalon - a kis ablakot bezárva - a 2005-től megrendezett Deszka Fesztiválokról talál információkat.